Nicolas Kocianov

Nicolas Kocianov

Ki vagyok?

JELLEM; Egykor boldog. nevető férfi voltam ki egyetlen nőért ért. Remekül udvaroltam és nem féltem érezni. Mostanra azonban magamba forduló személy lettem. Utálom, ha foglalkoznak velem, ha szeretni akarnak engem, mert én többé nem szeretek. Nem parancsolhat nekem senki, mert a magam ura vagyok. Viszont a falkához csatlakozva titkon örülök, hogy van hova tartoznom. Még is inkább vagyok ellenséges mint barátságos.
Általában könyveket olvasok. Utálom, ha megzavarnak. Kissé talán egy morgó öregemberhez hasonlíthatom magam. De hiába az űr mely keletkezett bennem begyógyulatlan és sanyargatja lelkem. Mindenem a bosszú és bár tudom ez nem vezet jóra nem érdekel. Ha pokolra kerül hát oda, mit számít szerelmem elvesztésénél nem lehet az rosszabb.
KÜLSŐ; 189 cm magasságú szálkás izomzatú férfit kell elképzelni. Külsőm teljesen átlagos barna szem, barna haj. Arcomon olykor borosta látható.
Ruházatommal nem foglalkozom különösebben; farmer, póló és valami sportcipő. Semmi flanc semmi figyelemfelkeltés.

Azt érzed és szilárdan hiszed, hogy ő a végzeted. Ő az egyetlen aki számít akiért érdemes élni. És mikor úgy érzed annál rosszabb nem lehet, hogy valaki magához láncolja lelked és mint egy kutya vezet maga mellett akkor elveszíted őt. Azt a nőt aki a mindent jelentette neked még akkor is, ha bolondját járatta veled. Az én történetem főszereplője is egy ilyen hölgy. Megvetett, kihasznált, orromnál fogva vezetett és sosem hagyta, hogy megcsókoljam. Nevetett rajtam és csillogó szemeivel elvakított engem, de nem zavart! Szerettem és csak ez számított. Senkinek sem adta be a derekát, de úgy éreztem lassan sikerült meghódítanom szeleburdi lelkét. Egyetlen randevút sikerült kiharcolnom és egy különleges helyre vittem el, bár ne tettem volna. Elvittem az erdőbe egy tisztáshoz ahonnét tökéletesen lehetett kémlelni a tiszta eget, s ahol a csillagok ragyogták be az egész teret. Amint megérkeztünk oda és ő kíváncsi tekintettel nézelődni kezdett loptam egy csókot. Nem ellenkezett, nem taszított el csak azt mondta "szeretlek".
Szívem összeszorult, hatalmas gombóc feszítette torkom. Az angyal hangja csenget fülemben. Egyfolytában lepörgettem e szót magamban, szeret. Annyi ostromlás után végre ajtót nyitott előttem és még mielőtt beléphettem volna a mennyországba eltűnt az angyal. A hófehér bőrön vérpatak csurgott végig. Kék szemek nem pislogtak többet, jeges kezecskék nem érintettek meg többé, s nem láthattam a szikrázó mosolyt sem. Teste karjaim közé omolva lett pillekönnyű, lelke távozott. Itt hagyott.. Nem! Elragadták tőlem. Összecsuklott testét a párás fűre fektettem, s könnyes szemekkel pásztáztam élettelen arcát. Meghalt, megölték. Felnéztem és egy hatalmas farkas állott előttem. Diadalmas volt a tekintete, melyből izzott a démon könyörtelensége. Tartása peckes volt. Külseje visszataszító volt, arca torzult volt, fogai közül pedig le-le csöppent az édes nedű melyet szerelmemtől lopott. Kiegyenesedtem, kezem ökölbe szorult. Már átalakulni készültem, de az óriás eltűnt és többi nem találtam sehol, hogy megbosszulhassam. Elhatároztam! Minden elém kerülő farkas megölök, csak ekkor tudom kellőképp kifejezni fájdalmam. S, hiába való lesz az elégtétel mert lelkem akkor is csak egy üres lyuk marad a mellkasomban.