Audrey Delon ~ Bírálásra vár.

Audrey Delon

Ki vagyok?

Első látásra határozott, végtelenül makacs, mindenre elszánt, pimasz lánynak gondolhatsz, francia vonásokkal. Hosszú csípőig érő vörös hajzat, vékony lábak, húsos ajkak. Tökéletesség. De mint sok más esetben, most sem hihetsz a szemednek. Csakolyan vagyok mint minden valamire való könyv. A csili-vili borítóval első látásra lenyűgözlek, a leírással felcsigázom a kíváncsiságod, minek után pedig megbízom benned, és engedem hogy 'kiolvass', a végtelenségig ledöbbentelek. Összetettebb vagyok, mint azt bárki hinné.
Kívül egyszerre látszom vadnak és törékenynek, belül pedig ott lakozik a tigris. Az igazi és nem csak képletesen értve. Az az állat aki nem fél semmitől. Tipikusan az a példánya vagyok a fajomnak, aki magabiztosabb az állati prémmel borított bőrében. Amikor érzem a körmöm alatt morzsolódó földet és az arcomba süvítő ellenszél csípő hidegét nem létezik számomra lehetetlen.

Még mindig szaporán kapkodom a levegőt, a bal arcomon lassan folyik le egy kósza könnycsepp. Odanyúlok, hogy letöröljem, de abban a pillantban követi egy második és együtt, megelőzvén a kezemet lecsöppennek az államról. Pislogok kettőt. Hármat. Kitisztul a látásom és inkább hátat fordítok a széliránynak, hogy a csípős, süvítő szél ne bántsa többet a szemeimet.
Vigyor terül szét az arcomon, amikor megpillantom a felém közelítő alak férfias vonásait. Messze van még, de idáig elhallatszik ahogy felnevet. Hátrálok egy lépést, majd még egyet és amint odaérek a öreg tölgyfához, a korhadt törzsének döntöm a hátam.
Magabiztosan mozgok. A jobb lábam is a fa törzsére tapasztom, majd minimális erőt kifejtve felnyomom magamat a legalacsonyabb faágra. A mosolyom levakarhatatlan. Rég éreztem magam ilyen felszabadultnak.
Némán, a hintázó lábaimmal a levegőt kavarva, kissé szinte már bárgyún mosolyogva figyelem a barátom minden léptét amivel egyre felém közelít. Nem mondhatnám, hogy nagyon kapkodna. Komótos lépéssekkel szeli át a zöldbe borult rétet. Vagy mezőt. Kinek mi, kedve szerint.
Nem tudnék éles vonalakkal körbehatárolt okot adni a hirtelen rám tört boldogságnak. Mintha csak a szellővel jött volna, amit Matt hozott magával. Rendszerint így szokott lenni, ha a délutánt, netán az egész napot együtt töltjük.
Szerintem nem volt még olyan, hogy ne tudott volna jobb kedvre deríteni. Habár, ezen nincs túl sok csodálkozni való. Gyerekkori barátom hamarabb kitalálja mi nyomja a lelkem, minthogy én bármire is gondolnék. Nincs tigris a falkában, aki hozzá fogható lenne. Elfogultnak tűnhetek, de aki ismeri őt – az igazi Matthew-t - az pontosan tudja miről beszélek.
Félhosszú sötét, leginkább barna hajával, csillogó zöld szemeivel, széles vállával és utánozhatatlan személyiségével, az összes falkabeli lány bugyiját képes lenne levarázsolni, ő mégis úgy tesz mintha ez az egész egyáltalán nem érdekelné. Mintha nem tudna a puszta tényről, hogy úgy fest mint egy két lábon járó görög isten. És akkor ezek csak a külsőségek. Egyetlen oka van, hogy nem hever még a lába előtt a falka összes hajadon nőstény tagja. Matt-et mindenki kinézi, amiért folyton velem van. Piszok féltékenyek. Nem értik mi olyan különleges bennem. Őszintén, én sem.
Azokkal a lányokkal ellentétben akik nem bírják, ha kívül esnek a reflektorfény peremén és brancsban járnak mindenhova, én inkább a magányt részesítem előnyben. Ha nincs Matt, akkor egy jó könyv, kávé és patakcsobogás hangját. A futást, a gyorsaságot.
Ha akad verseny partnerem.
–Legyőztelek. Harmadjára is. – nyújtom rá gúnyolódón a nyelvem amikor már csak körülbelül 5 lépés távolságra állt tőlem.
– Húzd vissza, elviszi a cica. – sétált elém és már nyújtotta a kezét fenyegetőleg, hogy megcsípje a nyelvem amikor gyorsan visszahúztam.
–Mi tartott ennyi ideig? – kerültem ki a ’nyelvlopkodós cica’ témáját. – Rád várok vagy 3 perce.
– pillantok szimbolikusan a csuklómra, ami természetesen csupasz. Ha tigris vagy, nincs szükséged rá, hogy méregdrága svájci karórával villogj, a belső biológiai óra minden nanotechnológiai kütyünél hasznosabb.
–Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, de nem hagyhattam figyelmen kívül a csipkeborkor mögül hallatszódó kétségbeesett kiáltásokat. – mosolyodik el pimaszul, én pedig értetlenkedve húztam fel a jobb szemöldököm. Még két lépéssel közelebb jön és a bal kezét a cipőm orrára teszi, míg a jobbat kitartóan maga mellett tartja. – Találkoztam három nimfával, akiktől a segítségemért cserébe, ezt kaptam. – Azzal a jobb kezében szorongatott, eddig rejtve maradt gyönyörű szál gardéniát a hajamba tűzi.
Széles mosoly kúszik az arcomra.
–Valóban? Ugyan, mi volt az a hősies cselekedet, amiért azok a nimfák ilyen egy lélegzetelállítóan szép virágukat neked adták? – pislogok sűrűn.
–Az maradjon, az én titkom. – Felém nyújtja a kezét, és lesegít a fáról így a szintváltozás okán, már képes fölém magasodni. – Visszavágót követlek.
–Töröld le a vigyorod. Még a végén elvakulsz az önelégültségtől és nekimész egy fának. A barátnőid – utalok a viccből előbb kitalált nimfákra – nem repesnének az örömtől.
Még egy pillanatig kivárok, hogy az agya feldolgozhassa amit mondtam, majd a következő pillanatban csak engedtem az ösztöneimnek, hogy eluralkodjanak rajtam. A levegő ismét megtelik pézsmaillattal. Körmeim a puha földbe mélyesztem. Hátrafordulva még egyszer belenézek a még emberi szemeibe, majd futásnak eredek.