Liz Morgan

Elizabeth Morgan

Ki vagyok?

Belső:
Egyesek azt mondják, titokzatos vagyok. Talán igazuk lehet, nem szoktam feleslegesen jártatni a számat, ha valaki kérdez, válaszolok. Ha egy ember azt mondja, ismer engem, kinevetem. Ez már csak azért is abszurdum, mert emberekkel nem vagyok hajlandó barátkozni. Az a személy mondhatja ki, hogy ismer, aki tud rólam mást is a nevemen, a koromon és a fajomon kívül. Aki tudja a múltamat, a hibáimat, s tudja, hogy ki, vagy mi rejtőzik a semmitmondó kék szemek mögött.
Külső:
Nem nőttem túl magasra, a legutolsó adatok szerint a 159 centimétert értem el. Nincs rajtam semmi extra, nem tetováltattam magamra hülyeségeket, piercinget sem viselek, és a hajam színe sem rikító zöld. Sőt, még arra sem vetemedtem, hogy befessem, elvagyok én ezzel az egyszerű barna színnel is. A szemem kék, mindenféle kontaktlencse nélkül, s legtöbbször semmilyen érzelmet nem tudsz belőle kiolvasni, akármennyire is próbálkozol.

Hallgattam az esőt, ahogy a cseppek finom koppanással érkeznek le a tetőre. A plafont bámultam, nem tudtam elaludni. Így van ez mindig, ha esik az eső. Hallgatom, nézek ki a fejemből, s a múltamon merengek. Átgondolom újra meg újra, hogy milyen életem is volt nekem azelőtt. Voltak barátaim, emberek, megkaptam mindent, amire szükségem volt, nem volt semmi, ami elronthatta volna a jókedvem. Átfordultam az oldalamra, s homlokom a falhoz szorítva újra felidéztem azt az éjszakát. Azt, amikor először átváltoztam.
Az eső akkor is esett, mintha dézsából öntenék. Akkor még nem éreztem semmit, csak az ablakban ülve bámultam ki a sötét éjszakába. Hunyorogva próbáltam figyelemmel kísérni, ahogy az esőcseppek a pocsolyában landolnak, de a köd miatt ez lehetetlennek tűnt. Emlékszem, hogy felsóhajtottam, s kimentem a szobámból. A szüleim épp abban az időszakban vesztek össze rettenetes módon, így apu a nappaliba költözött éjszakánként. Az odalenti sötétségből és csendből ítélve már az igazak álmát aludta, semmi esetre sem akartam volna felkelteni. Azt hiszem épphogy leléptem az első lépcsőfokon, amikor iszonyatos fájdalom hasított minden porcikámba. Összecsuklottam, s egyensúlyomat elveszítve leszánkáztam a lépcsőn. Ez cseppet sem érdekelt, a mindenemet átjáró fájdalomtól azonban felordítottam. Emlékszem apu ijedt arcára, mikor felkapcsolta a villanyt, s anyu vérfagyasztó sikolyára is. Anyu a lépcső legfelső fokánál, míg apu az ideiglenes ágya mellett ácsorogva várták, hogy mi fog történni. Nem értettem semmit. Aztán a fájdalom az egyik pillanatról a másikra megszűnt, én pedig legalább kétszer akkorának, s többször olyan erősnek éreztem magam, mint pár perccel azelőtt.
- Liz… - apu elsápadt, s hátrált egy lépést. Szemeim összeszűkültek, morogva vicsorítottam rá. S akkor rájöttem mindenre. Rájöttem, hogy farkas vagyok, s arra is, hogy a szüleim ezt végig tudták.
Megeresztve egy halvány mosolyt átfordultam a másik oldalamra, s lehunytam a szemem. Az átváltozásom éjszakáját követően még pár napig haragudtam a szüleimre. Nem értettem, hogy miért nem szóltak nekem arról, mi is vagyok valójában, de most már nem is érdekel. A lényeg az, hogy megölnöm nem sikerült Őket.