Alyssa Laroux

Alyssa Laroux

Ki vagyok?

JELLEM:
Az emberek azt mondják kiismerhetetlen vagyok. Gyakran előfordul, hogy csípős megjegyzéseket teszek, vagy épp hidegen viselkedem a többiekkel szembe. De ha épp olyan napom van, akkor mosolyogva beszélgetek el még egy idegennel is. Van, aki csak egy vonzó nőt lát bennem, van aki egy igaz barátot, vagy csak egy álmot, esetleg tiltott gyümölcsöt. Van, aki reményt és van olyan is, aki azt mondja nem érek annyit, hogy egyáltalán hozzám szóljon. Van aki szeret, van aki nem. Mindenesetre van olyan, amit mindenki lát bennem, az pedig a határozottság. Ez az én fegyverem, hogy magabiztos vagyok, elhitetem az emberekkel, hogy elég erő van bennem, de nem csak a többiekkel saját magammal is, és épp ez az, ami miatt mindig elérem azt amit akarok. Néha viszont elszáll az erőm, és tulajdonképpen rájövök, hogy egy kislány vagyok, aki csupán szeretetre vágyik. Az emberek hajlamosak rá, hogy elrejtsék a gyengéiket, van akinek sikerül, van akit megtörnek, van aki még csak nem is próbálkozik vele. Nekem sikerült, és nem engedem, hogy bárki is megpróbálja megszerezni a titkom. Kedves, aranyos, őszinte, határozott, beképzelt, bunkó, tapló, neveletlen...? Ez mind én vagyok, csak az nem mindegy, hogy Te ki vagy.
KÜLSŐ:
Külsőmet tekintve nem panaszkodhatok, igazán jó géneket örököltem. Bár leginkább édesanyámra hasonlítok. Szőke haj, kékes szemek, fehér bőr.. Mondhatni elég magas lány vagyok, mikor kisebb voltam elég sokat szekáltak az iskolában érte. Mindig is én álltam elől a tornasorba. Az alakomat tekintve, nos volt amikor anorexiásnak hívtak, de egyáltalán nem igaz. Soha nem tudnám magam éheztetni, sőt, ha tehetem akkor mindig eszek. Egyébként egy fél éve kezdtem el futni rendszeresen és néha súlyzót is kézbe veszek, szóval már valami izmosodás is megindult. Öltözködésemet nézve, nem követe a divatot. Ettől függetlenül nagyon szeretem a szép ruhákat, de számomra sajnos nem túl praktikusak, általában mindig rohanok, állandóan késésben vagyok valahonnan, így a laza, de mégis csajos darabokat szeretem.

Csak egy emlék~
Mélyet szippantottam a sós levegőből, ami mindig is körülvett. A szirtet, amin álltam rendíthetetlenül ostromolták az óceán vad hullámai. Egy épeszű ember nem állt volna ki, még letekinteni is fájdalmas volt. Belegondolni, hogy azok a kövek egy apró pillanat alatt képesek lettek volna végezni velem, vagy bárki mással, aki nem elég óvatos. Csak pár méter és már zuhantam is volna, a kéklő mélységbe... Egészen beleszédültem, ahogy hirtelen pillantottam le az alattam elterülő hullámokra. Szerettem itt lenni, csak állni és nézni. Hallgatni az óceán morajlását, nem is tudom, talán nyugtató hatással lehetett rám. Kissé, talán furcsa, hogy nekem egy olyan hely hoz nyugalmat, ahol már nem egy ember vesztette életét. Emberek vetették magukat a mélybe, nagymértékű fájdalmuk, vagy elméjükre telepedett köd miatt. Soha nem értettem, hogy valaki miért akar öngyilkos lenni, arra talán nem is gondolt, hogy azok az emberek, akik szeretik, mit fognak érezni... Hogy talán nem menekülni kell a gondok elől, hanem keresni a megoldást. Hinni, hogy a sötétben megpillantunk egy apró fényt.
A hideg végigfutott rajtam, ahogy hajamba tépett a szél. Végül elmosolyodtam, majd elfeküdtem a puha fűben. Tekintetem a sötétlő égre siklott, szinte egybeforrott az én kék szemeimmel. Szemem szépen lassan csukódott le, s már látni nem, de hallani hallottam az óceán dallamát. Az igazat megvallva szerettem itt lenni, főleg nyáron, amikor a vízbe ugorhatok. Amikor a lábam elhagyja a talajt, amikor a testemet a gravitáció magával ragadja, csak akkor vagyok igazán szabad. Csak akkor érzem azt, hogy repülök.

Nem minden emlék tölt el jó érzéssel, vannak olyanok is melyeket legszívesebben eldobnék magamtól, melyektől szabadulni akarok, csak épp nem tudok..~

Ordítani, üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, ami beleül marcangolt... Senkinek sem kívántam azt, amit éreztem. Kezeim ökölbe szorultak, szemeim üresen meredtek az alattam elterülő kövekre, a hullámokra, melyek egyszerre taszítottak és vonzottak. Taszított, mert tudtam, hogy miért menekültem ide, és vonzott, mert szerettem itt lenni. Tétován léptem előre, egy könnycsepp gördült végig az arcomon, amit gyorsan le is töröltem. Magam sem tudtam, hogy már mióta ácsorogtam itt. Nem volt nálam semmi, amivel mérni tudtam volna az időt... Idő? Mi az nekem, hisz hol érdekelt engem most bármi is...? Egyetlenegy dolgot szerettem volna. Menekülni, attól a végtelen fájdalomtól, mely a hatalmába kerített. Mely újra és újra a lelkembe mart. Nem volt ez igazi fizikális fájdalom, de mégis éreztem ott belül, hogy valami mérhetetlenül fáj. Rosszabb volt ez bármely kínnál, mintha a lelkemet csavargatták volna. Inkább tépték volna ki belőlem, csak azért, hogy többet ne érezzem a fájdalmat. A tudat, hogy elvesztettem egy olyan személyt, aki életet adott nekem mérhetetlen fájdalommal töltött el. Zokogásban törtem ki, a földre rogytam, és a hajamba téptem. Egyszerűen csak nem bírtam felfogni, hogy többet nem szólhatok hozzá, hogy többé nem fogom látni, nem ölelhetem. Csak ennyit ér az ember? Komolyan csak ennyit? Halála után semmi kézzel fogható nem marad belőle? Hogy egy tíz-húsz év múlva már a hangja is csak elhalványult emlékként fog élni bennem? Emlék... csak ez maradt nekem, bennem él tovább.
Reszkettem, minden porcikám fázott, s úgy éreztem a szél egyre csak közelebb taszít a mélységhez. Éreztem, ahogy hideg vízcseppek érik meztelen vállaimat, az eső pillanatok alatt áztatott el. Könnyeim egybe olvadtak az ég vizével, csak néztem, de nem láttam. A tekintetem újra és újra homályosodni kezdett, mire én csak pislantottam párat. Felálltam, majd az óceánra vetettem a tekintetemet, a távoli, vad hullámokra. Elképzeltem, hogy milyen érzés lenne, ha most itt leugranék. A fájdalom amit érzek örökre megszűnne létezni... Megráztam a fejem és eszembe jutottak azok a gondolataim, amiket az öngyilkosságról vallottam. Mit érezne a családom, ha úgy kellene a darabjaimat a vízből kihalászni? Mit gondolnának az emberek? Megérné pusztán önzőségből, menekülésből, gyávaságból véget vetni az életemnek? Fájt. Iszonyatosan és leírhatatlanul marcangolta a lelkem, de valamiért még is csak éltem még. Boldogan akartam meghalni, és jelen esetben nem voltam boldog. Tenni akartam érte, harcolni, hisz így nem halhatok meg... Anya biztos nem ezt akarná.. Nem, ezt semmiféleképpen sem. Valamiért el kellett távozni, biztos volt valami ok, hiszen semmi sem történik ok nélkül. Véletlenek nincsenek ezt már megtanultam... Ha most lát, ha láthat egyáltalán akkor biztosan nem lenne rám büszke. Azt mondta olyan vagyok, mint az óceán hullámai, folyton változok. Néha nyugodtan ringatózom, de néha magasra hágok. Folyton mozgásban vagyok, nincs megállás... És a bátyám... Nem hagyhatom itt. Együtt túl fogjuk élni.
Mostanra teljesen abbahagytam a zokogást, a vihar kezdett csendesedni. Lágy szellő borzolta meg a hajamat, a hullámok, amik eddig vad táncot jártak, szépen lassan elcsendesültek. Az ég, mely felettem terült el tisztulni kezdett, a beletörődés, a küzdeni akarás utolért. Ahogy a környezet nyugodott, úgy nyugodtam le én is. Az út, amin eddig haladtam távolinak tűnt, viszont amelyre most ráléptem energiával töltött el. Messze van még a vége, de úgy érzem, muszáj rajta végighaladnom. A gyengék meghátrálnak, de én erős vagyok, és az is leszek.